Armageddon, apokalipszis, világvége, második nagy bumm... Valahogy így nevezzük azokat, amiktől talán leginkább félünk, s ennél is erősebb a halál. Végeredményben a halálfélelem az alapja a világégéstől való rettegésnek. Nagy kérdés az, vajon valóban félnünk kell-e, vagy ez csupán egyszerű pszichológia?
Ahány ember, annyi meglátás. Egyesek nem foglalkoznak ezzel a kérdéssel, pont azért, mert érdemtelennek találják foglalkozni vele. Mások örök félelemben álltatják magukat, többjük elmebeteg lesz, vagy legalábbis megszállott (pl. betonbunkerré építi a pincéjét). Van olyan csoport, amely a tudósok és szakértők prognosztizációjának ad bizalmat. Ők nem lehetnek nyugodtak, hiszen mind gazdaságilag, mind a környezeti változások tekintetében borúlátás honol. Én már gyerekként hallottam az iskolában és a tévében a globális felmelegedésről, a nagy jegek olvadásáról...
Végül is nem lehet elég fiatalon kezdeni ezt. Azt látom, mindig is foglalkoztatta az embert a vég. A sajátja is, meg a világé is, amelyben éli mindennapjait. S talán ebben a kérdésben mutatkozik meg az ember gyengesége, mert olyan dologgal találja magát szembe, amire nem tud megnyugtató választ adni. Hiába a nagy zöld mozgalom, hiába a radikális környezetvédelem, továbbra is a pénz, és a hatalomért való vágy mozgatja a termelést és a gazdaságot, na meg a politikát, s olyannak tűnik már-már, mintha maguk a sárosok bérelnék föl, vagy legalábbis a háttérből, láthatatlanul pénzelnék a sokszor naiv és őszinte aktivistákat, így a cselekvésre képtelen (nem hajlandó) viszont általánosságban aggódó tömegek félrevezetésére. A cél az, hogy egy látszólagos igazságra és jogosságra való törekvést mutassanak, mintegy erőt és hatalmat adva a népnek, de valójában a pénz beszél, és továbbra is csupán ugat a kutya.
Az ember gyengeségét megláthatjuk egyébként hasonló felépítésben, ha önmagunkba tekintünk. Nem tart soká, míg az ember nem beteg. Aztán kigyógyul, és újra beteg lesz. Ezzel telik a gyerekkorunk! Régebben egy család tíz gyerekéből legalább öt meghalt (vagy több). Aztán fejlődött az orvostudomány, és célul az életmentést tűzte ki, de lássuk be: az életet nem tudják az orvosok megmenteni. Mindnyájan meghalunk. Az életünket maximum meghosszabbíthatja a gyógykezelés, de megőrizni nem tudja. Akik a klónozásban bíznak, azok is pofára fognak esni, amikor a halálos ágyukon kínkeserves szenvedések közepette be kell látniuk: végük van. Klónjuk egy új ember, az nem ők lesznek. Az emlékek, az érzelmek, a tudás – mind különböznek majd benne és klónjában.
A halál létezik. Jelen van mindennapjainkban. És szedi áldozatait. Bárhogy próbáljuk hessegetni a tényt, hogy mi is meghalunk, akárhogyan bizonygatjuk, hogy nem félünk a haláltól, mégis minden egyes szívdobbanás, levegővétel arra irányul, hogy meg ne haljunk. Úgy is megfogalmazhatnánk, hogy azért dobban a szívünk és azért veszünk levegőt, hogy éljünk. Ez a megállapítás azonban hazugság. Ugyanis élünk. Az igazság az, hogy azért dobog a szívünk és azért veszünk levegőt, hogy életben maradjunk. És bizony ugyanezt jelenti előző megállapításom is: mindez azért van, hogy meg ne haljunk. Vagyis a lét nem evidens. A lét bizonytalan. Vagyunk, ez nem kétség. De hogy meddig?
A halál megmagyarázhatatlan jelenség az ember számára. Mindahányszor a halálba ütközünk, lázadunk. Egyszerűen nem értjük. Nem látjuk az értelmét. Erősebb nálunk. Bárhogy küzdünk vele, alul maradunk. Vesztesek vagyunk. Sok mindent elért az emberi nem, de a halál kifog rajta. Józanodjunk ki! A halálra készít fel az élet. Megfoganunk, és talán első halálunk a megszületés. Az anyai öl védelmező fogságából, a „paradicsomból” kilenc hónap múltán kiszakadunk. Mindenféle baktérium és betegség azon lesz, hogy megöljön. Ha nem eszünk, vagy ha anyánk nem szoptat, meghalunk. Aztán a következő halál, amikor elválasztanak minket a tápláló anyai ciciről. Ha nem esszük meg a szilárd táplálékot – meghalunk. Aztán egyesek megtapasztalják szüleik elválását. De talán nem is kell elválniuk, elég egy nagyobb veszekedés, ami a gyerekben összetöri a szüleibe vetett hitét. Meghal a biztonságérzete. A biztonságérzet halála szép lassan teljesül be – talán a végső, igazi halálkor éri el igazi célját –, hiszen szép lassan felcseperedik az ember, óvodás majd iskolás lesz, barátok jönnek, cserben hagyják – halál –, szerelmek jönnek és elmúlnak – halál...
Mindig azért küzdünk, hogy megteremtsük a magunk és szeretteink számára ha nem is ideális, de optimális életkörülményeket. Ez Afrikában heti egyszeri nem penészes kenyérrel egyezik meg, Európában árnyalatnyi különbség van néha, másszor meg szakadéknyi. Küzdünk, hogy élhessünk, mert valami folyamatosan azon van, hogy meghaljunk. És az életünk lényegében színterévé válik a halállal való küzdelmünknek. Szomorú, hogy vesztesek vagyunk, hiába küzdünk. Hiszen Te is, kedves Olvasó, és én is meghalunk. Lehet valaki világbajnok Berlinben, vagy a leghírhedtebb terrorista, mint Bin Laden – meghal. Lehet egész életében güriző családapa, vezérigazgató, miniszterelnök, pápa – meghal. A halál pellengére állít minket. Szembesít önmagukkal, gyengéinkkel, tehetetlenségünkkel. Rámutat, hogy baj van.
Közel lakom egy temetőhöz, és régebben mindig rajta keresztül mentem, amikor utaztam valahová, mert így nem kellett kerülnöm, és volt, hogy belebotlottam egy temetésbe. Szokásom még ma is, amikor jár-kelek, dudorászom, énekelek, jó a kedvem. És ott, a ravatalozónál állók szúrós szemekkel néztek rám. A halál rideg. A halálban nincs öröm. A halálban nincs szabadság. A halál hidegvérű gyilkos. A halál az ellenségünk. Legyőz minket. Sokkal erősebb, mint mi. A haláltól félünk. Lopakodó, alamuszi. Nem tudod, mikor csap le rád, és szúr hátba. Körbejár, és azt lesi, kire csaphat le. A halálra nincs ellenszer. És a Halál győzelmét jelzi minden egyes kopjafa. Szenvedés, fájdalom, rettegés – mindez a Halál előszele. Fogantatásunktól kezdve megtanít elfogadni, hogy kész, vége. Az élet rávezet elfogadni, hogy vesztesek vagyunk. A Halál arra vár, hogy beletörődj a vesztedbe, és akkor, mint védtelen bárányra, lecsaphat.
Folyamatosan itt van bennem egy kérdés a halállal kapcsolatban. Ha annyira erős, miért nem öl meg azonnal? Miért küzd az ember? Honnan van bátorsága? Honnan van ez a kódoltság a dns-ünkben, hogy a halállal dacoljunk? Miért küzdünk? És most a miért alatt a célt értem. Mi a célunk ezzel? Mit akarunk elérni? A halál valóság! Minden nap több ezren, tízezren, milliónyian legyőzetnek a halál által. Mégis harcolunk ellene. Azt látjuk, hogy legyőz. És felkelünk, és továbbharcolunk. Honnan az emberben ez a töretlennek látszó akarat? Mi az, ami belénk ültette a talpra állást? Hiszen itt élünk, ebben a halálveszélyben a Föld nevű bolygón ki tudja mióta? Már rég fel kellett volna adnunk. Ez abnormális. Légből kapott filozófiák, misztikus vallások nem kielégítő válaszok. A halál valóság, és csakis valósággal lehet rá válaszolni. Mindenesetre mechanizmusát tekintve a Halálnak rég győzedelmeskednie kellett volna az emberiség fölött. Mégis vagyunk. Talán mégis van remény?
Nagyon őszinte leszek. Tapasztalatom alapján mondom, hogy a halál ellenszere a szeretet. Gondoljunk csak bele, a halál folyamatos leamortizálódásra készteti az embert, hiszen bármit tesz, bárhogyan harcol ellene, előbb-utóbb meghal. A halál összezavarja az embert, és egocentrikussá, önzővé teszi. Ez az az állapot, amikor az ember még küzd a halállal, a ténnyel, hogy meghal. Minden energiáját önmaga felemelésére, vagyis megmentésére fordítja. A többi ember le van szarva. Tulajdonképpen az ilyen emberen keresztül maga a Halál ad leckét azoknak, akiket az önző emberek elnyomnak, és végeredményben az egoista ember is meghal. Viszont ahol őszinte, önmagát ajándékozó szeretettel vannak egymás iránt az emberek, már eleve nem mennem bele a halál által felkínált játékba. A szeretet túlmutat a halálon. A szeretet erősebb!
Olyan, mintha az emberiség letért volna egy pályáról, és most kényszerhelyzetbe került, a halál uralma alá. De mintha az ember végső célja, ami a belsejébe van ivódva, egészen más lenne. Minden embernek szüksége van elfogadásra, védelemre, bizalomra, irgalomra. Ez a szeretet. Sokan azt mondják, hogy az ember csak kitalálja ezt, hogy enyhítse a halál valóságát. A gond ezzel csak az, hogy ha kitaláció, mégis, hogyan létezhet? Ha pedig létezik, akkor a gyökerét megtalálva felismerhetjük az emberiség értelmét, és választ találhatunk a folyton a sarkunkba mardosó halálra is.
Megoldást a halálra célszerű először a halálban keresnünk. Van-e valamilyen köze a halálnak a szeretethez? Ha van, akkor mi, hogyan, miért? Az önzetlen, önmagát ajándékozó szeretetnek a legnagyobb példája, amikor például egy testvér saját gerincvelőjéből ad az öccsének. Ennél is sarkosabb, mégis valóságos példa, amikor egy apa meghal a fiáért. Láthatunk ilyen jeleneteket a második világháborús filmekben, amikor a családot a rejtekhelyen biztonságba helyezi az apa, majd amikor jönnek az ellenséges katonák, ő kirohan az utcára, és megölik, majd mennek tovább. A szeretet akkor éri el győzelmét, amikor meghal. Mert ha a szeretet meghal, a halál is meghal. A fenti példák nem tökéletesek. Hiszen a gerincvelős esetben a gyerek, a háborús esetben a család előbb-utóbb elhaláloznak. Mégis elgondolkodtató a szeretet és a halál ilyen nemű kapcsolata. Ha ilyen véges, emberi példákban találunk megoldást a halálra, akkor joggal feltételezhetjük, hogy az emberbe írt harc az életben maradásért nem egy lejátszott és predesztinált kimenetelű meccs, hanem kiáltás és lázadás az eredeti, szeretet-központú életért.
Még sincs megoldás. A halál szedi áldozatait. Viszont érezzük, hogy a szeretet több. A szeretet erősebb. A szeretetben talán van megoldás. A szeretet kész meghalni. A szeretet kész alávetni magát a célszemély megóvására, akár azon áron, hogy feláldozza önmagát. És mivel a szeretet erősebb a halálnál, ha meg is hal, továbbra is van szeretet. Hol van ez a Szeretet? Olyan jól hangzik. De kicsoda, aki így tud szeretni? Aki az egész emberiséget, az egész világot tudja szeretni, és kész meghalni érte?
Egyetlen emberről tudok, aki meg tudta cselekedni ezt. A neve Jézus Krisztus. Sok mindent mondanak és sok mindent gondolnak róla. De nézzük meg, mint mond ő:
„Amint Mózes felemelte a kígyót a pusztában, úgy fogják felemelni az Emberfiát is, hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örökké éljen. Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örökké éljen. Nem azért küldte el Isten a Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvösséget szerezzen a világnak.” (János 3, 14-17).
„Az Emberfia nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” (Márk 10, 45).
„Bizony, bizony mondom nektek: Én vagyok a juhok számára a kapu. Azok, akik előttem jöttek, tolvajok és rablók. Nem is hallgattak rájuk a juhok. Én vagyok a kapu. Aki rajtam keresztül megy be, üdvözül, ki-be jár és legelőt talál. A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson. Én azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyen. Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja juhaiért. A béres azonban, aki nem pásztor, akinek a juhok nem sajátjai, otthagyja a juhokat és elfut, amikor látja, hogy jön a farkas. A farkas aztán elragadja és szétkergeti őket. A béres azért fut el, mert béres, és nem törődik a juhokkal. Én vagyok a jó pásztor, ismerem enyéimet, és enyéim is ismernek engem, mint ahogy az Atya ismer engem, és én ismerem az Atyát. Életemet adom a juhokért.” (János 10, 7-15).
„Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, mint ahogy én szerettelek benneteket. Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért.” (János 15, 12-13).
Jézus Krisztus megmutatta, mennyire szeret Isten minket. Félünk Istentől. Azt hisszük, hogy haragos, gyilkos. Máskor felrójuk neki, ha tényleg mindenható, miért engedi meg a szenvedést és a halált? Miért engedi meg az abortuszt, a terrorizmust, a cunamit? Ez az állapot, hogy félünk Istentől, a bűn. Emiatt követünk el bűnöket. Mert félünk Istentől. Nem azért vagyunk bűnösek, mert bűnt elkövetünk, hanem azért követünk el bűnöket, mert bűnösek vagyunk. Mi döntöttünk így. Nem akarom most ezt kifejteni, elég az, hogy tapasztaljuk: félünk Istentől, megtagadjuk őt, közben nem találjuk a helyünket a világban, és a bűn zsoldja, a halál folyamatosan irtja az embereket. Isten kiáll mellettünk. Isten demonstrálja, hogy szeret, a kereszten. Gondoljunk bele, a végtelen Isten feláldozza a legdrágább kincsét értünk: az egyetlen fiát. Azért nem avatkozik bele közvetlenül az életünkbe, mert tiszteletben tart. És azért nem egyenként vált meg a bűneinkből, mert ő mindenkit szeret. Téged is! Ahogy János apostol írja levelében:
„Szeretteim, szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van, és mindenki, aki szeret, Istentől van, és mindenki, aki szeret, Istentől való és ismeri Istent. Aki nem szeret, nem ismeri az Istent, mert az Isten szeretet. Az Isten szeretete abban nyilvánul meg bennünk, hogy az Isten elküldte a világba egyszülött Fiát, hogy általa éljünk. A szeretet nem abban áll, hogy mi szeretjük Istent, hanem hogy ő szeret minket, és elküldte a Fiát bűneinkért engesztelésül. Szeretetteim, ha Isten így szeretett minket, nekünk is szeretnünk kell egymást. Isten soha senki nem látta. Ha szeretjük egymást, bennünk marad az Isten, és a szeretete tökéletes lesz bennünk. Abból tudjuk, hogy benne élünk, ő meg bennünk, hogy a Lelkéből adott nekünk. Láttuk és tanúságot teszünk róla, hogy az Atya elküldte a Fiút a világ Üdvözítőjéül. Aki vallja, hogy Jézus az Isten Fia, abban benne marad az Isten, és ő is az Istenben. Megismertük és hittünk a szeretetben, amellyel Isten irántunk. Az Isten szeretet, és aki kitart a szeretetben, az az Istenben marad, s az Isten is benne marad. Abban teljesedett ki bennünk a szeretet, hogy bizalommal várjuk az ítélet napját, mert ahogyan ő, úgy vagyunk mi is ezen a világon. A szeretetben nincs félelem. A tökéletes szeretet kizárja a félelmet, mert a félelemnek köze van a büntetéshez. Aki tehát fél, abban nem tökéletes a szeretet. Azért szeretjük Istent, mert ő előbb szeretett minket. (1János 4, 7-19).
Meghívlak most, kedves Olvasó, hogy megismerd Istent, és az ő végtelen szeretetét. Ő maga hív, hogy megismerd őt. Jézus saját életével fizetett érted. Helyetted halt meg. Jézus Krisztus legyőzte a halált. Pál apostol ezt írja:
„Halál, hol a te győzelmed? Halál, hol a te fullánkod?” (1Korintus 15, 55).
Jézus magára vette a mi bűneinket. Szeretetből tette. Isten halálosan szeret minket. Nem viccel. Komolyan gondolja. A kereszten helyettünk szenvedett halált. S mivel ő a szeretet, nem tarthatta fogva a halál. Jézus Krisztus feltámadott. Jézus él! Felkínálja most neked Isten a saját, tökéletes, szeretetből fakadó megoldását, a megváltást. Ami annyit tesz, hogy Ő fizette ki érted az árat, a bűneidért. Az árat, ami a halál. Ez egy ingyenes ajándék a számodra Isten kegyelméből, amit ha elhiszel, elfogadod. Isten fizette ki. Mert szeret. Jézus örök életre hív, üdvösséget akar adni neked. Ezért jött el, ezért vállalta a szenvedést. A kereszten, amikor elkiáltotta magát:
„Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” (Márk 15, 34),
ugyanabba az állapotba került, mint mi vagyunk: távol, elszakadva Istentől, félve a haláltól. Egészen magára vette a sorsunkat, mert szeret. És Ő feltámadt. Jézus Krisztus győztes király, mert legyőzte a bűnt és a halált is. Bizalommal jöhetünk hozzá. Gyere, bízz benne! Isten szeret téged.
forrás:http://www.virtus.hu/index.php?id=detailed_article&aid=5811
